Egy település szokásai, hagyományai leginkább a régmúltban gyökereznek. Az idők során,
persze, egyik-másik eltűnik, hogy aztán lelkes patriótáknak, no meg az emlékezet
megújítóinak köszönhetően újra felbukkanjanak.

De az is előfordul, hogy új hagyományok
jönnek szokásba, melyek többnyire szintén a múlt szülötteiként, és az emlékezet
megújításának köszönhetik létrejöttüket. Nincs ez másképpen Ajakon sem, talán csak
annyival mégis, hogy mi több hagyományt éltetünk, mint sok más falu, vagy város.
Ünnepeink közül kiemelkednek a keresztény alkalmak, így, tavasz idején a húsvéthoz
kapcsolódó napok. Az ajakiak többsége, ki-ki habitusa szerint, de mindig megtartja, és a
sorban az elsők között van az elmúlt években szokássá lett nagyszerdai Keresztút végigjárása.
Kálvária dombunk, valódi stációkat jelképező helyünk nincs, de annál nagyobb az akarat és a
lelkesedés: Városunk keresztjeit útba ejtve teszik meg százak az egykori Jeruzsálemi keresztút
másfél-két kilométerét.
A nagy és bizony nehéz fakeresztet a férfiak viszik felváltva a vállukon, mintegy jelképezve,
hogy átélik Jézus keresztútját. Napsütés, vagy eső, netán a még télről itt maradt hó sem
riasztja el a résztvevőket, az ajakiak tudják, hogy a megkezdett úton végig kell menni. És
viszik a Megváltó keresztjét, akár fázva, néha kicsit megfáradtan, de kitartóan. Csakúgy, mint
az életben, hiszen azok közül is sokan vitték a keresztet, akiknek nem bírta volna a válla, de
sokaknak elég a magáét hordozni. Így a megváltás küzdelméből a halandó emberek közül is
sokan vállaltak egy szerény részt, hogy azon nevezetes harmadnapra kiérdemeljék a lélek és a
szív nyugalmát.
No meg a földi javakat is, hiszen Ajakon elevenen élnek még a pászkaszentelés hagyományai,
napokig készülnek a pászkaszentelő kosárba való finom étkek. A nagyböjt után bizony jól is
esnek, és míg a Feltámadás körmenetén az ablakokba tett mécsesek és gyertyák mutatják az
utat, otthon már érik a sárga túró, főtt a sonka, kolbász, és ha hímes tojás is. Húsvét első
napján mindig hosszú sorok várják templomaink előtt, hogy papjaink a szentelt vízzel és a
tömjén füstjével megszenteljék a hétköznapi ételeket, hogy aztán az ünnepi ebéd legyen
belőle a szűkebb-tágabb családi körben.
Néha a második napra is alig enged az időjárás a szigorból, de attól még a Húsvét az Húsvét
hétfőn is. Ami a locsolkodás napja is még Ajakon, a fiatalok hímes tojásért, az idősebbek jó
szóért, kötetlen beszélgetésért látogatják meg a lányokat és szépasszonyokat. A
szomszédságban és a távolabbi utcákban szép és kellemes lehetőség ez a baráti, rokoni
kapcsolatok ápolásának, no meg a fiatalok ismerkedésének, talán még kibontakozó
szerelemeknek is.
Ám hagyományaink sokrétűek, és újabbak is vannak köztük. Ilyen a magyar Országgyűlés
döntése nyomán 2010 óta a Nemzeti Összetartozás Napja. Talán még új ahhoz, hogy igazi
hagyományként éljen a köztudatban, de mint tudjuk, ami késik, ritkán múlik. Az Emléknap
oka a majd száz éve, 1920. június negyedikén aláírt trianoni békeszerződés hazánk egyik
gyásznapja érzelmi naptárunkban.
Jó alkalom ez a nap az emlékezet frissítésére, és arra, hogy rendezzük érzelmeinket
önmagunkban és a trianoni határokon kívül rekedt magyarokkal egyaránt. Alkalom arra, hogy
a megosszuk egymással a nemzeti összetartozásról vallott gondolatainkat és hitünket. Mindezt
egy jó hangulatú rendezvényen, mert jól tudjuk, „Nem búsulhatunk mindig, és nem is
feledünk!” – ahogyan Kerekes Miklós polgármester mondta a 2013 nyarán megtartott
Emléknapon – mert a határok ellenére egyek vagyunk és összetartozunk.

Dolhai József